Sean Paul:)

Get Busy, Gimme the Light, Like Glue, majd a Beyoncé-val közös Baby Boy - talán nem árulkodik túl nagy elfogultságról, ha azt mondom, hogy ezek a számok az utóbbi évek legjobb slágerei közé tartoznak. Ráadásul Sean Paul nem csak ezeket a partibombákat dobta le a mit sem sejtő közönségre, hanem megismertette a világot egy stílussal, ami szülőhazájában, Jamaikában már évek, sőt évtizedek óta vígan tenyészett. A dancehall, mert hiszen erről van szó, valamiért "undergroundnak" van elkönyvelve, de hogy miért, azt én ugyan meg nem mondom - hiszen míg a legtöbb földalatti műfaj azért szorul ki a slágerlistákról, mert nem éppen a könnyed szórakoztatás a célja, addig a dancehall, mint a neve is mutatja, a táncparkettnek szól. Persze mivel jamaikai műfaj, ezért aztán sok mindent a reggae-től örökölt, de azért meglehetősen átalakította azt, ami mondjuk Bob Marley-tól és a többi legendától rámaradt. Kemény, lüktető basszusok, heveny csípőrázásra késztető ritmusok, egy kis szintipüttyögés (esetleg némi dúsítással), no és az MC-k, akiket ott DJ-nek hívnak: nyomják a maguk rögtön felismerhető kiejtésével és egészen különösen reszelős hangján a ritmikus ének-beszédet, ami nem rap, de még leginkább ahhoz hasonlítható a dancehall-on kívüli világból... Akinek nem ugrik be, hogy miről van szó, az gondoljon Caramel produkciójára az (előző) Megasztár jamaikai fordulójából: az a lenyűgöző betét, ami olyan sikert aratott, hogy meg kellett ismételni, na az volt a raggázás. (Zárójelben jegyezném meg, hogy az új Bëlga-lemezen is többször hallható, no persze amolyan Bëlgás stílusban.)

Szóval egy rendkívül szórakoztató műfajról van szó, talán csak az lehet a gond, hogy eléggé belterjes: Jamaikában van húsz-harminc "királya", ám a kicsi szigetországon kívül nagyon kevesen csinálják igazán jól, és azok is inkább arra büszkék, ha a lehető legjobban hasonlítanak az "eredetiekre".
Azt azért túlzás lenne állítani, hogy Sean Paul nemzetközi sikereivel alapvetően megváltozott volna a helyzet: szűken vett műfaji értelemben nincsenek ma sem dancehall-slágerek a toplistákon; inkább csak arról van szó, hogy az emberek ma már felismerik, a zenészek pedig beépítik ide-oda: hip hopba, R&B-be, popzenébe. Igazából Sean Paul is hip-hoposította egy kicsit műfaját, bár az is igaz, hogy ehhez nem nagyon kellett erőszakot tennie rajta.

Szóval most itt a Trinity, ami visszatérés a gyökerekhez: jóval "szigorúbban" dancehall, mint a Dutty Rock volt. Sajnos olyan megaslágerek, mint amiket e cikk elején említettem, nem találhatók rajta, és a közreműködők sem lehetnek ismerősek a nagyközönség számára, mint az előző lemezen pl. Beyoncé vagy Busta Rhymes (viszont például a Connectionben szereplő Nina Sky nevű hölgynek olyan hangja van... huh). Igaz, hogy az első kislemez, a We Be Burnin', és a nemsokára hódító útjára induló Temperature tényleg slágeresebb a többinél, de ezek sem olyan kiugróan. Cserébe viszont igencsak egyenletes színvonalú a lemez, tizennyolc (!) szám sorakozik itt több, mint egy órán keresztül, és egyikre sem mondhatjuk, hogy csupán töltelék volna. Egyik sem szakítja le a fejünket, viszont mindegyikre igen jól lehet rázni.
A lemez első részében inkább a könnyebb, a reggae-hez közelebb álló dalokat hallhatunk, míg a vége felé besűrűsödnek a dolgok; meg kell vallanom, hogy nekem a legjobban ezek a fülledt, dögös számok tetszenek a legjobban - már-már túl sok, de aztán mégsem, hanem pont jó mindegyik.
Egyetlen apró gond van a lemezzel, amit már az előzőről is el lehetett mondani: ha valaki nem kifejezetten dancehall-rajongó, akkor annak bizony sok ez az egy óra. De hát ki mondta, hogy minden lemezt mindig egy-az-egyben végig kell hallgatni: bármikor be lehet tenni, lenyomni három-négy számot, és máris besüt egy kis jamaikai napfény ebbe a hideg, hideg télbe.

www.sean-paul.net